A napokban kezembe akadt a mamától örökölt gyűrű. Nézegettem, forgatgattam s közben eszembe jutott néhány emlék, egy-egy fél nap, amit nála töltöttünk, ismerős mozdulatai, szavai. Milyen érdekes, hogy egy bizonyos idő eltelte után mindig ugyanazokra a szavakra, mozdulatokra, gesztusokra emlékszünk. S aztán ezek is elhalványodnak...

Viszont az illatok, azok a bizonyos esszenciák, amik akkor ott megcsapták az ember orrát, azok csalhatatlanok, felejthetetlenek.

Mikor feltettem főni az első adag paradicsomos zöldpaszulyt, mintha megelevenedett volna mama is. Ott volt velem, mellettem, vezette a kezemet a fűszerezésnél, kavarásnál, rétegezésnél.

Mama után nem maradt receptesfüzet, pedig fantasztikusan főzött. Eddig nem ettem az ő pacalpörköltjéhez hasonlót. Fantasztikusan blirrílozott a fűszerekkel. Most kezdem magamnak én is felfedezni azokat a zöld növényeket, amikkel tele volt a kertje. Most jut csak eszembe, hogy mi adta ételeinek azt a megmásíthatatlan ízét. Egyszer rájövök a pacalpörkölt titkára is, úgy mint a húslevesének a csodájára.

És most nem a hagyományos mézes dióra gondolok. Hanem valami sokkal izgalmasabbra. Mint azt a mellékelt kép is mutatja.

Mert ami ebben az üvegben történt a zöld dióval, mézzel, fahéjjal és szegfűszeggel, az már szinte hedonizmus. Hat hét kitartó kevergetés, érlelés, barna kéz s alkoholszag után ez a színben kissé visszataszító mézes diólé egyszerűen fennséges fagylalt öntet lett. Csak tudjon az ember ellenállni a kísértésnek. Ami lehetetlen!

A Nők Lapja 28. számában megjelent egy riport egy 200 lelkes falucska lelkes színjátszó csoportjáról, az Egoról. (Ha a szkennerem megint úgy gondolja, akkor szkennelem s csatolom a cikket is...) Nagyon jó olvasni, hallni ilyen közösségépítő kezdeményezésről. Olyan ügyről, ami által közösséggé válik egy csapat ember, egy egész település. (Az Egoról Kiskutas honlapján többmindent megtudhatunk: http://www.kiskutas.hu/ego_alternativ_szinpad.php)

Igen, így kellene csinálni!!! A fiatalok kezdeményezéseit támogatni kellene, nem elhesegetni őket, vagy nem törődni velük, meg sem hallani, hallgatni ötleteiket (ahogy egy helyi ismerősöm fogalmazott: "szarvukat letörni"). Mert a fiataloké a jövő. Semmi értelme begyepesedett, nem működő, silány dolgokhoz ragaszkodni, mert nincs értelmük, mert unja, utálja mindenki. De megszokásból nem változtatnak: jó az, hisz eddig is jó volt! Ez nem megoldás, ez struccpolitika.

Úgy sajnálom ezt a települést is, ahol élünk. Senyved. Egyik aszódi ismerősöm mondta (ők a Balaton mellől települtek ide), hogy szerinte az egész környék tesped. Mintha nem lennének fiatalok, akik felráznák mély álmából nemcsak Aszódot, Domonyt is. Pedig vannak, legalábbis látni őket az utcán. De mégis. Nem történik semmi. Pedig én úgy érzem, hogy lehetne nemcsak Aszódon, hanem itt is dolgokat kezdeményezni, kezdeni.

Közösségépítő lenne pl. a bekötőút megtisztítása. (Iskolás koromban sokat jártunk Nagykárolyban szemetet szedni. Jó volt! Más iskolák gyerekeivel ismerkedtünk meg, kapcsolatok szövődtek, barátságok alakultak.) A szemétszedés nem szégyen! S máris, milyen jó fényt vetne a falura, hogy az az út, emelyen megközelíthető (ami olyan, amilyen...), tiszta, nincsenek eldobott sörös dobozok, sittel teli zsákok, melyek elcsúfítják az út mentét. Pl. egy Te szedd! akció kellene ide is. Lehet utána is nézek, hogyan működik ez a Te szedd! akció.

Hogy őszinte legyek, egyszer már letörték az én szarvamat is itt. Ezért vacilálok: van-e kedvem újra belefogni valamibe? Jó lenne... Már csak Manó miatt is. Hisz hiába tervezzük azt, hogy máshova visszük oviba, iskolába, akkor is itt fog élni, az ő élettere is lesz. S nem mindegy, milyen az az élettér, amibe(n) (fel)nő.

Mikor családalapítás céljából összeköti valakivel az ember az életét, rájön a maga s persze a másik rejtett (legtöbbször rossz) tulajdonságaira. S ha netalántán az összekötésből utód is születik, akit nemcsak feltétel nélkül kell szeretni, mindent meg kell neki adni, hanem nevelni is kell, akkor derül fény arra, mit rontottak el őseink a mi s a párunk nevelésében. Épp ezért érdemes több estét, éjszakát át-, ki- keresztül beszélve (vitázva) saját nevelési pályánkat kijelölni. Hogy ez közben változik, alakul, az természetes, sőt normális, mert mindig új és új helyzetek jönnek, amikhez alkalmazkodni kell. S egyszer a nevelés hirtelen megszűnik. Legalábbis közvetlenül. Mikor az utód kirepül a fészekből már csak közvetve hathatunk rá. Mert onnantól csak abból táplálkozik, amit korábban kapott, át-, megélt a szülői nevelésből. Mert nem magamnak nevelem, hanem az unoká(i)m anyjának, az unoká(i)mnak. S ezt nagyon szem előtt kell tartani. Pedig néha nagyon nehéz. Főleg ha nevelési szempontjaink ütköznek. De azért próbálkozunk. Hátha jó (nálunk jobb) ember lesz ebből a gyermekből...

Nemrég anyukámmal volt egy kisebb szóváltásom a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban. Náluk tanyáztunk pár napot s természetesen szemeteltünk. Szinte sajgott a szívem, amikor papírt, fém sörösdobozt kellett a szemétbe dobni, mert ott nincs szelektív hulladékgyűjtés, tekintve, hogy az egész városban egyetlen ilyen sziget sincs.

Harmadik nap, már szóvá is tettem szívfájdalmamat, anyukám pedig rámkiabált, hogy miért csinálok ebből olyan nagy problémát. Ha Károlyban lenne is sziget, akkor sem vinné senki oda különválogatva a szemetet. Az öregek, idősebbek, középkorúak főleg nem, mert nem ebben a szellemiségben nőttek fel - hangzott anyukám véleménye. Erre nem tudtam, mit felelni, de felháborodását nem éreztem jogosnak. Mert szerintem, aki akar, az igenis meg tud változni, változtatni tud a szokásain.

S lám, az én igazam igazolódott be. A minap Manóval vittük az összegyűlt műanyagszemetet a szelektív szigetre s mikor jöttünk elfele, egy 70 körüli bácsi érkezett nagy zsák műanyag (pet) palackkal. Ugye, ugye! Mindent lehet, csak akarni kell. Már csak azt sajnálom, hogy nem volt nálam se telefon, se fényképezőgép, hogy megörökítettem volna az igazam anyukámnak.

Okosan gazdálkodásom első állomásaként megterveztem a haditervet a pénztelenség ellen. Először is: fél éven keresztül (tehát július 1-től január 1-ig) szorgosan vezetni fogom, mire mennyit költünk. Persze, ez most, az első hónapban is kikristályosodna, de nálunk mégsem olyan egyszerű a dolog. Azért döntöttem a fél év mellett, mert ebbe az időszakba van olyan hónap is, amikor Szabi teljes gőzzel dolgozik, és van olyan is, mint például a július-augusztus, amikor itthon van, mivel nincs szezon a kiállításépítés terén. Ráadásul ebbe az időszakba beleesik a karácsony is, tehát tényleg reális képet fogok kapni. Nomeg fogorvoshoz is járok, úgyhogy a nem mindennapi költségek feltérképezése is sokat fog segíteni.

Még mielőtt július 1-jén belevágtam volna a haditerv megvalósításába, június utolsó estéjén elterveztem, mit fogunk enni ebben a hónapban. Csak az ebédre gondolok, mert a reggelit, vacsorát el tudom intézni virslivel, rántottával, szendviccsel, majonézes valamivel, míg ebédre azért jó ha van valami komolyabb eledel, esetleg leves is, tekintve, hogy Szabi nehéz fizikai munkát végez.

Aki készített már menüsort, az tudja, milyen nehéz összeállítani egy ilyet. Főleg, ha egy teljes hónapra kell ezt elkészíteni. Figyelembe kell venni, hogy tápláló legyen, de egyben  egészséges is, és nem mellékes, hogy pénztárcakímélő. Úgyhogy nehéz fába vágtam a fejszémet. Úgy kellene csinálnom, mint Takáts Lajos, a budapesti Olimpia Étterem konyhafőnöke: az étteremben nincs étlap; abból főznek este, amit a konyhafőnök délelőtt a piacon vásárol. Csak az a kár, hogy Aszódon csak szombaton van piac, s Gödöllőn is elég szegényes a felhozatal hétköznapokon a vásárcsarnokban.

Úgyhogy elővettem az anyától, mamáktól tanult recepteket s ezeket vegyítve a különböző főzőlapok könnyed receptjeivel, összeállt a 15 tételes lista. Hogy miért 15? Július ugyebár 31 napból áll. Tehát legalább 10-15-ször kell főznöm. A jobb eset a 10, a rosszabb a 15. Úgyhogy, ha a jobb eset jön be, még mindig marad 5 ételem talonba a következő hónapra.

S mi a helyzet az édességgel, süteménnyel, desszerttel? Mivel egyre kevesebb édességet eszem, így a két hete vásárolt 3 zacskó fagyiból még több mint 2 van, mivel csak Szabi eszi. Egy-két itthon készített sütemény pedig csak belefér... Remélem...

Úgyhogy, csak hajrá! - ezt tudom magamnak mondani. :P

Mióta Manó megvan, sokkal jobban odafigyelek mit vásárolok. Ezért is dühítő számomra, hogy egyre több terméken a forgalmazó neve, címe mellett csak ennyi szerepel: Származási hely: EU. Én ezt nagyon kevésnek tartom. Igenis tudni szeretném, hol termesztették, készítették, csomagolták stb. azt a terméket, ami a kosaramba kerül. A Fogyasztóvédelmi Forumon (http://www.fogyasztovedelem.com/forums/lofiversion/index.php/t818.html) több hivatkozást is olvasni lehet, amelyben az áll, hogy mivel az Európai Unióban szabad áruforgalom van, ezért elég csak ennyit feltüntetni. De ha pl. az elmúlt időszakra gondolunk, amikor a média a Németországban tomboló hasmenés járványtól volt hangos, akkor tényleg elég ez a megjelölés? Mert akkor bárki vásárolhatott olyan fertőzött terméket, ami az EU-ból, pontosabban Németországból származott. Szerintem ezen változtatni kellene a nagyobb biztonság s ellenőrizhetőség érdekében.

Egyetemi éveim alatt, így utólag belegondolva, egyszerűen mesterien zsonglőrködtem a pénzzel. Egy fix összeget kaptam a szüleimtől, amit én osztottam be. Szinte semmi volt az a pénz, de mégis abból a semmiből még takarékoskodni is tudtam. Ez megváltozott az elmúlt két évben. Mióta pedig Manó van, van olyan hónap, hogy minuszban vagyunk. Lehet, sőt biztos, hogy ehhez hozzájárul a felvett hitel is. Viszont ez a helyzet most kezdett el nagyon-nagyon zavarni. Zavar, hogy nincs megtakarításunk, félre tett pénzünk, amihez hozzá lehet esetleg nyúlni. Legyen az pár ezer forint, (álom) vagy több. De nincs.

Így elkezdtem keresgélni a neten, milyen lehetőségeim vannak egy kis plusz jövedelem szerzésére. Azonnal egy falba ütköztem: Magyarországon a gyeden lévő kismamák nem vállalhatnak semmiféle munkát. Ezzel nagyon nem értek egyet. Mikor pont ezt kellene kihasználni. Igen, az első éve a babának szolgálat (Ranschburg Jenő szavaival élve), de aztán lehet pár üresjárat a napjában, az alvásidő például, amikor is igenis munkával (pénzkereséssel) lehetne foglalkozni. Persze a legtöbb anyuka, mint én is, igyekszik az a kis nappali alávisdőt kihasználni, s ilyenkor főz, összeszedi a házat, kertes házban kicsit ránéz a kertre, udvarra. De ha valaki akar, mint én is, akkor ebbe a kis időbe egy kis pénzkereset is belefér(hetne, ha nem lenne ez a szabályozás).

Úgyhogy most böngészem a www.gazdagmami.hu oldalt, hátha onnan ki tudok ötleni valami jó dolgot. Most egy kicsit a szabályozás miatt elment a kedvem, lekókadtam. Hátha találok valami megoldást.

De addig is jön júliustól a még nagyanyáink által használt módszer: teljes listavezetés a kiadásokról, bevételekről. Így hónap végén (talán) látni fogom, min tudnánk még jobban takarékoskodni. Egyszer már bevált, hátha most is segíteni fog. Azt hiszem, ez kell legyen az első lépés.

A másfél heti nagykárolyi "nyaralás" alatt egyik ámulatból a másikba estem. De sajnos nem csak pozitív értelemben.

Az első (pozitív) meglepetést a felújított úthálózat jelentette, valamint a körforgalom, amelyet bár a helyi lakosok nem éppen szabályosan tudnak még használni (majd belejönnek!), de lényegesen megkönnyíti a két lakónegyedben élők életét. Az első kellemes csalódások után következett az első sokk is: egyszerűen borzalmas, hogy mennyi szemét van az utcákon, tereken. Az pedig egyenesen visszataszító, hogy a város egyetlen használható játszótere, amely állandóan tele van gyerekekkel, (tekintve, hogy a lakótelepeken csak egy helyen van szépen rendbe hozott, felújított játszótér, az is csak azért olyan, mert az egyik lépcsőházban óvoda működik) undorító látvány: a homokozók nincsenek feltöltve homokkal, a talaj egyenetlen (egy alig járni tudó emberke lépten-nyomon elesik), minden játékszer össze van firkálva, emberi és állati fekáliák, büdös ruhák mindenhol, és persze szemét szemét hátán. Egyik de. sétálva a park árnyékos fái alatt Manó elaludt. Leültem vele egy padra. Közben figyeltem, hogyan "takarítják" a játszóteret. Egyetlen vesszőseprűs úriember érkezett robogón a játszótérre, s ahogy leszállt járművéről, az első hintába vetette magát, majd fél órán keresztül minden 5 percben az órájára pillantva üldögélt, a 30 perc pontos letelte után pedig továbbállt. Ennyiből állt a takarítás. Pedig ki van bővítve, érdekes játékszerek vannak telepítve a térre s ha csak egy kicsit is jobban vigyázva lenne rá, sokkal jobb keddvel menne ki gyerekével a szülő. Persze, így is járnak, mert nincs hova vinni a blokkos kicsiket játszani egy cseppet.

Ismét pozitív élmény volt számomra a felújított Elméleti Líceum, ahol a fűtést és a meleg víz szolgáltatást napkollektorok segítségével oldják meg, egészítik ki. Ezt nagyon nagy előrelépésnek tartom, főleg hogy ezzel a tudatos lépéssel példát állítva a környezetbarát/környezettudatos nevelést is elő lehet segíteni. S ha már környezettudatos nevelésnél tartunk... Manóval hetente többször elmegyek a szelektív hulladékgyűjtő szigetre, elvisszük a műanyagot, papírt, mikor mit. Azért vele teszem ezt, mert hiszek abban, hogy ha látja, hogy a szülei hogyan gyűjtik a hulladékot, ha már egész kicsi korától részese ennek a dolognak, akkor ha nagyobb lesz, már sokkal természetesebbnek fogja ezt gondolni. Számára majd nem az lesz a természetes, hogy csak úgy eldobom a szemetet, hanem az, hogy megnézem, hová dobom. Na ez Nagykárolyban lehetetlen. És ez felháborító. Hogy nincs az egész városban egy szelektív hulladékgyűjtő sziget?! Az új szeméttárolási rendszerrel még a petpalackok külön való gyűjtése is megszűnt. Mikor a médiából folyamatosan az folyik, hogy mennyire veszélyben van földünk, maga az élhető környezetünk, akkor egy olyan város, amely méltán büszke (lehetne) magára, ilyen dolgokra nem áldoz? Ebből a szempontból csalódott vagyok...

De azért még mindig akad pozitív dolog... Másfél hét alatt szinte minden nap kimentem kedves sógorommal a sportpályára futni. Két év kihagyás után fantasztikus érzés volt. (Ismét hála Lórinak!) És meglepve tapasztaltam, hogy a nagykárolyiak sportolnak. Ugyanis a sportpálya a du. folyamán állandóan tele volt bicikliző, futó, kocogó emberekkel (tehát nem csak az éppen edzéseken részt vevő focistákkal, focistapalántákkal). És ez olyan jó érzés volt. Főleg, hogy a várost ellepő kóbor kutyafalkák (negatív élémény!!!), amelyek pl. a lakótelepeken, a kastélyban vagy annak környékén állandóan a futó emberek után ugatva rohannak, a pályán nem mutatkoztak (valószínűleg azért, mert bent a városban több ember van, akiket meg lehet ugatni, akik félnek tőlük).

S ha már a mozgásnál tartunk... Nagyon reménykedtem abban, ha Lóri nem jön velem, futni, akkor majd biciklizni fogok eljárni. Hát erről már első nap letettem. Az a temérdek autó, ami ellepte a várost, egyszerűen borzalmas. És nemhogy egymásra nem figyelnek, a biciklisekre, gyalogosokra végképp nem. Mintha egész Nagykárolyt Sebestyén Szabolcsok laknák, akik a sarokra (max. 100 méter) a kis boltba is autóval mennek. De, csak hogy valami pozitívval zárjam, állítólag tervbe van Fény és Károly között egy bicikliút építése. Anyukám nagyon bízik benne, hogy jövőre kész is lesz, hogy legyen hová kijárni biciklizni, még akor is, ha a városon át a járdán kell tolni a biciklit az autósok miatt.

Lassan egy hónappal ezelőtt elég mozgalmas másfél hetet töltöttünk Nagykárolyban. Mozgalmas volt, mint írtam s nemcsak azért, mert Manóval állandó program volt, hanem mert ismét rákaptam a futás ízére. És ezért köszönet jár Lórinak. Aki kitartóan minden este jött velem futni a pályára, az én tempómban kocogott (inkább nevezzük gyorsabb gyaloglásnak, ami az ő nyakig lábaival érthető is) mellettem, noszogatott és persze a legtöbbször nevetett rajtam. De azért neki is jót tett az a kis mozgás. Legalábbis szerintem. :D Azóta, ha tehetem, miután Manó lefeküdt, elmegyek futni pár kört itt az utcákban. Hihetetlenül jól esik, teljesen felpörget. Csak ajánlani tudom mindenkinek!